Anyai érzések koraszülött érkezésekor

Unknown | 6/25/2015
Elmesélem, miként éltem meg, hogy koraszülött lett a gyermekem. Nem szándékoztam erről a témáról beszélni de amikor át kellett élnem akkor jó lett volna ha találok hasonló írást. Ha csak egy édesanyának vagy édesapának is tudok segíteni vele egy picit is akkor már megérte. Valahogy nem igazán beszülünk róla.





Szerintem alapesetben senkiben fel nem merül komolyan a lehetőség, hogy bármi baj történhet, bármi is máshogy alakulhat várandósságunk során. Mi leszünk a legszebb kismamák, nekünk lesz a legcukibb pocakunk, amit természetesen meg is örökítünk majd és kilenc hónap múlva életet adunk a világ legtökéletesebb kisbabájának, aki majd mellünkön csüngve édes, rózsás arcocskával jóllakottan alszik, miközben az édesapja azt sem tudja, melyikünket nézze boldog meghatottságában. (Jut eszembe a szoptatás is megérne egy külön posztot.)
Aztán hirtelen beborul az ég és egyre gyűlnek a felhők. Végül lecsap a vihar és sokkal-sokkal hamarabb a vártnál életet adunk gyermekünknek.

Az én kisfiam 800 gr súllyal látta meg a napvilágot. Császárral született és még csak nem is láthattam, mivel azonnal elvitték de arra emlékszem, hogy hatalmas megkönnyebbülés vett rajtam erőt, amikor meghallottam, hogy felsír. ÉL!!!
Még bódultan áttoltak a megőrzőbe, ahol a gondolataim, hol a gyermekem körül, hol a nemrég lezajlott szülés körül jártak. Nem tudtam, nem éreztem én át még a helyzet súlyosságát. Fogalmam sem volt mennyire pici és törékeny egy ilyen kisbaba. Addig mindig csak kifejlett csecsemőket láttam, hát én is így képzeltem el valahogy. Ma már tudom, hogy ez butaság.
Az az érzés, amit csak nagyon sokára sikerült levetkőznöm, hogy nem vagyok teljesértékű anya akkor kezdett el kialakulni, amikor a csecsemős nővérek a többi anyukának sorra vitték oda a babájukat, hogy tegyék mihamarabb mellre, hogy minél hamarabb meginduljon a tejük. Rám ügyet sem vetettek, nem is törődtek velem vagy ha igen csak szánakozó pillantást kaptam. Végül, miután mindent szépen elmagyarázott az egyik szobatársamnak, megszólítottam az egyiküket és kértem, hogy legyen szíves jöjjön oda hozzám is és mutassa meg, hogyan tudom magamat úgy stimulálni, hogy beinduljon a tejelválasztás. Ha már nem tudtam megadni a gyermekemnek, hogy kilenc hónapig biztonságban lehessen, akkor legalább a számára legideálisabb táplálékot biztosítsam.

Körülbelül megszületése után 19 órával láttam először a kisfiamat. Frissen császározva, szinte araszolva, a férjem segítő karjába kapaszkodva jutottam el a PIC-re.
És akkor szembesültem azzal, hogy az általam előzetesen megálmodott világ legtökéletesebb kisbabája nagyon apró, vékony, a kis arcából szinte semmit nem látok, mivel az orrát eltakarja a CPAP. Igen, az én kis hősöm csak 6 órát volt lélegeztetőgépen. Megmondom őszintén én bizony csúnyácskának láttam. Nézegettem, de igazából nem tudtam vele, mit kezdeni. Itt megint beugrott, hogy na tessék, nem vagy egyből elájulva a gyermekedtől vagyis rossz anya vagy, nem is vagy igazi anya. Még megérinteni sem volt szabad. Csak néztem őt és a sok gépet, amely körülvette. Végül megállapítottuk, hogy milyen izmos kis vádlija van. Naná, csak izom volt rajta. Kaptunk egy tájékoztató papírt, amelyen áttanulmányozhattuk, hogy a statisztika szerint mekkora a túlélés esélye. Az már más kérdés, hogy lesz-e maradandó sérülése. Nem biztattak semmi jóval, általában valami mindig van. Megtudtam, hogy azért kell szurkolnom, nehogy agyvérzést kapjon és hogy minél több idő telik el a születés után annál kisebb az esélye, hogy bekövetkezik.
A kórteremben, ahol feküdtem senki nem volt korás anyuka. Figyeltem, ahogy gyönyörködnek a gyermekükben, szoptatják (miközben én megpróbálom fejni magam, hogy legyen/maradjon tejem) vagy tisztába teszik őket. Miközben az én gyermekem pár méterrel arrébb az életéért küzd. Nem voltam rájuk irigy csak rossz volt szembesülnöm vele, hogy én ezt nem tehetem meg...  vagyis nem vagyok teljesértékű anya.

Naponta többször meglátogattam őt. Hol üldögéltem, hol álldogáltam mellette miközben őt vagy a gépeket néztem. Ahogy figyeltem, kértem a Jóistent, hogy vigyázzon a gyermekemre, segítsen. Elfogadom, hogy az volt az ő akarata, hogy hamarabb szülessen de imádkoztam had legyen egészséges. Lehet egyáltalán mást is tenni?
Nekem Jézus szavai jutottak eszembe, amit a Getszemáni kertben mondott elfogatása előtt:
"Atyám! Ha akarod vedd el tőlem azt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd!"
Elképzeltem, szinte láttam, ahogy az inkubátort egy védőburok öleli körül. Onnantól kezdve valahogy biztos voltam abban, hogy Isten vigyáz a gyermekemre és nem eshet baja. Ez a bizonyosságtudat olyan erős volt, hogy átsugárzott a családomra és a szüleim is biztosra vették, hogy nem történhet semmi rossz. Mivel ők nem vallásosak, arra kértem őket, hogy küldjék neki az energiát. Azzal kezdtek és fejeztek be minden napot, hogy megnézték a fényképét.
Hatalmas segítséget, nagyon nagy lelki támaszt adtak nekem azok a képek, amiket kitettek a dolgozók a korábbi korababáról. Jó volt nézni a születéskori és a pár évvel későbbi képeket.

Néhány hét múlva finoman rábeszéltek, hogy mivel helyi vagyok, menjek inkább haza, mert még sokáig fog a kicsi bent maradni és a férjemnek is szüksége van rám. Szvsz csak a helyem kellett de igazuk volt, a páromnak ugyanúgy szüksége volt rám, mint nekem őrá. Volt bennem félelem, hogy majd engem okol az egészért de soha egy szóval sem mondott ilyet sem akkor, sem azóta. Mindez csak még szorosabban összekovácsolt bennünket.
Amikor megálltunk az otthonunk előtt a kocsiban maradtam, nem bírtam kiszállni, annyira rázott a sírás. Ennek nem így kellett volna történnie és milyen anya vagyok én, hogy ott hagytam egyedül a kicsikémet. Alapesetben is így éreztem volna de felerősítette mindezt, hogy előző este engedték meg, hogy megfoghassam. Hetekkel a születése után, végre magamhoz ölelhettem a kisfiamat. Csodálatos volt.
Járkáltam a lakásban és elképzeltem, hogy ha itt lenne, most mit csinálna.Reggelente és esténként ültem a fotelben és nyomogattam a mellszívót aztán öntöttem is ki, mivel csak helyben produkált tejet adnak a babának. (Le kellett volna fagyasztanom.) És bár biztos voltam benne, hogy nem történhet semmi baja mégis rettegtem, hogy megszólal a telefon...
Minden nap kétszer mentem be meglátogatni és evvel egybekötve fejni. Délelőtt, délben hazamentem enni és délután, majd munka után a férjem is megérkezett és együtt mentünk haza. Szinte többet voltam vele, mint amikor bent feküdtem.
Az egyik beszélgetésünk során a kezelőorvosa azt mondta, hogy nyugodtan meséljek neki, jót tesz a gyereknek ha hallja a hangomat. Így minden nap olvastam neki egy kicsit. Sorra került az Öreg néne őzikéje, Micimackó, Kisherceg, Pinokkió... volt időnk rá.

Aztán végre elérkezett a perc, amikor jelezték, hogy feküdjek be újra. Napközben már velem lehetett de esténként még vissza kellett vinnem. Szoptathattam, pelenkázhattam, becézgethettem én is. Ha a folyosón voltunk a látogatók elhűlve nézegették, hogy milyen pici baba. Pici volt de akkor már tökéletes. Kikerekedett a kis arca és igen pont olyan volt, mint amilyennek megálmodtam.
Végül alig 2 kilósan hazavihettük. Életem egyik legszebb pillanata volt.
Talán annyiban különböztünk, hogy otthon naponta 2x a Katona-módszer szerint tornáztattam, majd később Dévény tornára is hordtuk és a korához képest mindig kisebb és vékonyabb volt. Rendszeresen jártunk mindenféle kontrollra.

Ma már ovis nagyfiú. Jóképű és a koránál lényegesen értelmesebb (védőnő mondta). Semmiféle jel nem utal arra, hogy ő nem 9 hónapig volt a pocakomba, mint a társai.
Sokszor éreztem lelkiismeretfurdalást, hogy nem voltam képes biztosítani neki azt a legelemibb dolgot, hogy 40 héten keresztül bennem fejlődhessen, hogy hónapokkal hamarabb el kellett kezdeni a fejletlen kis tüdejének dolgozni. Ma már tudom, hogy kár ezen örlődni, hiszen nem változtathatok rajta. Inkább arra kell koncentrálnom, hogy a gyermekem minden nap érezze, hogy biztonságban, szeretetben van.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...